A kutatásom célja egy olyan nyelvszemlélet alapjainak bemutatása, amely a nyelv általános mechanizmusait a kreativitás mint alapvető működési elv felől magyarázza. A kreativitást nem csupán a művészi alkotások jellemzőjének tekintem, hanem a hétköznapi nyelvhasználat szintjén is érvényesnek tartom: minden nyelvi produkciót lényegileg kreatív folyamatként határozok meg. A kreativitás folyamatának magyarázatához a kultúratudományból kölcsönzött – a remixkutatás (Remix Studies) területén kulcsfogalomként kezelt – remix fogalmat hívom segítségül (Navas–Gallagher–burrough 2021). A remix egyszerre tekinthető produktumnak és folyamatnak: az ismétlés, a variálás révén diskurzív kapcsolatot hoz létre az eredeti és az új között, miközben az átvett elemeken keresztül képes felidézni az eredeti egészét is, azaz rész és egész viszonyában is értelmezhető. A remix fogalmát nem csupán tárgytudományos elvként alkalmazom, hanem metatudományos szervezőelvként is: egyetlen egységes keret alkalmazása helyett, az azonos szemlélet mentén szerveződő, rokon megközelítések között teremtek párbeszédet. Kiindulópontként a konstrukció fogalmának értelmezéseit vizsgálom a konstrukciós és használatalapú nyelvészeti megközelítésekben (Bybee 2010; Croft 2001; Goldberg 1995; 2005; Langacker 1987, 2005, 2008). Az elméleti alapvetések áttekintését követően bemutatom, miként adaptálható a nyelvi remixjelenségek empirikus vizsgálatára a konstrukció fogalmára épülő kollostrukciós elemzés. Noha a konstrukció fogalma hasznos kiindulópontot kínál a nyelvi remix bizonyos aspektusainak leírásához, kerete mégis korlátozott: elsősorban a nyelv stabilan rögzült, konvencionalizálódott és főként absztrakt mintázataira fókuszál, ellenben kevéssé teszi láthatóvá a nyelvhasználat online, jelenidejű működését, illetve annak társas és szituatív beágyazottságát. E kritika mentén két olyan funkcionális nyelvészeti megközelítést is ismertetek, amelyek a nyelv társas-diszkurzív alapjait helyezik előtérbe. Paul Hopper (1987, 1998, 2002) Emergens Nyelvtana és Boris Gasparov (2010) fragmentumalapú koncepciója képesek megragadni a nyelvhasználat dinamikus jellegét, mégpedig a konkrét nyelvi elemek állandó ismétlődésének és újraalakulásának folyamatként – ahogyan a remix fogalma is egyszerre jelöli az újrafelhasználás folyamatát és annak mindenkori eredményét. Ezzel összefüggésben bemutatom az általam fejlesztett remix n‑gram eszközt, amely a nyelvhasználatban ismétlődő és variálódó fragmentumszerű egységek azonosítására alkalmas, így empirikus szinten is megragadhatóvá teszi a remixalapú működésmódot.